Ilyen kis cuki - legalábbis akkor, amikor nem üvölt éppen
Már több mint egy hónapja az életem része a fenti kis picurka, így hát ideje mérleget készíteni. A mérleg egyik serpenyőjében van egy gyönyörűséges kisbaba, akit az égiek hozzám rendeltek valamiért, és akinek a mosolya mindig könnyeket csal a szemembe. A másik serpenyő viszont tele van dühvel és kétségbeeséssel. Soha nem értettem, hogy lehet valaki depressziós szülés után, hiszen ezek a kisbabák a legjobb esetben úgy kerülnek hozzánk, hogy tervezzük, akarjuk, várjuk őket. Na ugye én nem terveztem, nem akartam, nem vártam őt, ezért sokáig aggódtam is, hogy nem leszek jó anyukája. És azt hiszem, a gyanúm beigazolódni látszik, legalábbis sokszor ezt érzem kimerültségemben és tehetetlenségemben. Megkaptam már, hogy önző vagyok, hogy csak magamra gondolok és hogy ideje felnőni, hallgattam már, hogy felesleges idegeskednem, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Mert egy kisbabával igenis nagyon nehéz, főleg, ha hasfájós, mint az én kisbogaram.
Egy átlagos nap az első hónapból
Lini felkel, és kezdődik a móka. Pelust cserélek, etetek, büfiztetek, altatok. Az esetek 10%-ában. Az esetek 90%-ában Lini sírva kel. Pelust cserélek, etetek, büfiztetek, altatok, de sehogy nem sikerül, mert Lini üvölt, mint a sakál. Fáj a hasa. Jönnek a görcsök egymás után és én tehetetlen vagyok. Nyugtatom, beszélek hozzá, énekelek neki, jobb vállamra teszem, bal vállamra teszem, az ölembe veszem, ringatom, sétálok vele, babakocsiban tologatom, babahintában nyugtatgatom, cumiztatom, tornáztatom. Nem szűnik a sírás.
Tovább nyugtatom, beszélek hozzá, énekelek neki, jobb vállamra teszem, bal vállamra teszem, az ölembe veszem, ringatom, sétálok vele, babakocsiban tologatom, babahintában nyugtatgatom, cumiztatom, tornáztatom. És ez megy órákon keresztül. Volt olyan nap, hogy este 9-től reggel 9-ig ez volt a program, úgy, hogy közben egy percet sem aludt a szentem. Volt, hogy hajnal 4-től délután 2-ig csináltuk ezt. Persze közben én nem eszek, nem iszok, nem megyek vécére, nem mosok fogat, nem fürdök. Volt, hogy már vele együtt sírtam a tehetetlenségtől, volt, hogy a kimerültségtől bizony beszóltam neki: "hagyd már abba, baszd meg!". Nyilván ezt az ember utólag bánja, hiszen ez a kis fél méteres teremtmény nem tehet róla, hogy görcsök kínozzák, de az anyukák sem tehetnek arról, hogy a napi 2x2 óra alvás bizony nem elég nekik. Nálam a rekord az volt, amikor 24 óra alatt mindössze egyet sikerült aludnom, a fennmaradóban a kislányomat ringattam, simogattam még álmában is.
Ez a kisbéka póz nyugtatja meg csak sokszor a fájó pociját
Mondják, hogy a friss anyukák 6 hétig pihenjenek: egyenek, igyanak, aludjanak sokat. Mégis hogyan? Volt, hogy délután kettőkor jutottam el odáig, hogy egyek valamit, persze úgy, hogy az egyik karomban a gyerek pihent, a másikkal próbáltam kiszedni a hűtőből a kaját, megmelegíteni, majd állva fél kézzel bekanalazni. És én még szerencsés vagyok, mert van mit bekanalaznom, hiszen többnyire az anyukám főz nekem. Mit csinál, aki totál egyedül van? Hogy intézi a bevásárlást, a főzést? Dolgoztam már jó pár helyen életemben, de abban biztos vagyok, hogy az anyaságtól keményebb munka nincs a világon. És én még csak egy hónapja csinálom. Nagyon sokszor estem már kétségbe, szegény anyukám már kétszer is meghallgatta, hogy képtelen vagyok erre a feladatra, hogy nem nekem való az anyaság, hogy nem bírom tovább. Kegyetlen érzés, hogy itt van valaki, akit rád bíztak, csak te tudsz neki segíteni, de sehogy sem sikerül. És ehhez a gyötrő érzéshez jön, hogy rohadt fáradt vagy, hogy egy hónapja nem láttál már mást, csak a ház négy falát, hogy az egyetlen kikapcsolódás az, hogy este néha bambulhatsz egy-két órácskát a tévé előtt, hacsak nem dőlsz ki egy másodperc töredéke alatt a kimerültségtől.
Mindenki túlélte
Ez az egy vigasztal. Azt mondják, a hasfájás is elmúlik egyszer, csak türelmesnek kell lenni. Na ebből van nekem kevés, soha nem voltam az a türelmes típus. De szerencsére úgy egy hete már sokkal jobb a helyzet, talán tényleg a javulás útjára léptünk Linivel, bár gyanítom, a cseppek is segítenek, amit a doktornéni ajánlott neki. Ami még erőt ad, az a kisbabás rokonok, barátok támogatása. Ők mind keresztülmentek már ezen, és valamennyire segít, hogy látom, ők is túlélték. Kapok tőlük tippeket rendesen, közöttük van olyan, aki ha dühös, lerakja a gyereket, átmegy a lakás másik helyiségébe és üvölt egy nagyot. Van olyan, aki átadja a babát az anyukájának/párjának és sétál egyet az utcán. Van olyan, aki hozzám hasonló balgaságot csinál: káromkodik egyet, akár a babát is szidja. Vele viccesen megjegyeztük, hogy bizony mi vagyunk az egyetlenek, akik mondhatják a gyereküknek, hogy a kurvaaanyád. Igen, az anyukák nem csak rózsaszín felhőn üldögélő, mindig mosolygós angyalok, hanem bizony néha elszabadulnak az indulataik. De szerintem ez így normális, még ha nem is túl szép dolog. És hogy ezt miért nem mondja el senki? Fogalmam sincs.
Érdekes, de amíg nem volt gyerekem, addig egyik kisbabás barátnőm sem mesélt a negatívumokról, csak azóta osztják meg velem a problémákat és azt, hogy bizony ők sem tökéletesek, amióta én is bekerültem ebbe a különleges, fájdalmakkal és szépségekkel teli klubba, az anyukák klubjába. Remélem, hamarosan eljön az idő, hogy számomra is több szépséggel fog járni az anyaság, és többnek fogom érezni magam, mint egy rabszolga, hiszen ha boldog a mama, boldog a baba is. És én azt akarom, hogy ez az égi tünemény a legboldogabb legyen a világon, hiszen azok után, amin keresztülment, nagyon megérdemli.
Végezetül itt egy pár másodperces kis videó, hogy azok is láthassák a Csodabébit, akik még nem találkoztak vele személyesen (és persze érdekli őket). Ugye milyen kis édes? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése