3x5 érvem a szülés mellett

Mint megtudtam, a múltkori bejegyzésemmel már két ismerősöm kedvét is elvettem a szüléstől. Szeretném ezt rendbe hozni, mert egyáltalán nem ez volt a célom, pusztán leírtam azt, amit mások nemigen tesznek meg. Úgyhogy most lássuk, mi az, aminek tuti te is örülni fogsz, ha gyermeked lesz! :) Nyilván mások mást emelnének ki, nekem hirtelen ezek jutottak az eszembe. Csajok, hajrá!

Ezért jó terhesnek lenni (azon kívül, hogy tudod, hamarosan kisbabád lesz)

1. Az ember sugárzó szépséggé változik - legalábbis nekem mindenki ezt mondta. (Most biztos mindenki felszínesnek tart, hogy épp a külsőmmel kezdem a felsorolást, de na, nekem ez is fontos, bocsika.) Nyilván ilyenkor az embert a barátai és rokonai még szebbnek látják, amit viszont én is imádtam, az az, hogy a bőröm és a hajam tényleg sokkal szebb volt, mint egyébként. Persze amúgy sincs kevés hajam, de soha nem volt még olyan dús és ragyogó, mint a terhesség alatt.

Egy fotó a terhességem 5., illetve 9. hónapjából. Rengeteg hajam volt!

2. Az embert mindenhol előre engedik. Nem kell sorban állni a dokinál, sőt, sokszor még a pénztárnál sem. Mindig kinyitja valaki az ajtót előtted, és mindig lesz egy olyan néni az utcán, aki rád mosolyog és megkérdezi, hogy hogy vagy. Kis cukik. :)

3. Vannak vicces szituk. Kedvencem az volt, amikor szembe jött egy idegen srác, rám nézett, mosolygott, köszönt, már-már elkezdett volna flörtölni, de aztán lepillantott a hasamra, és egy "nah, ennek már mindegy" tekintettel lemondóan elfordította a fejét. A terhesség vége pedig azért vicces, mert az ember a nagy hasától már nem fér oda sehová. Egy ágyban megfordulás, egy ablakon kihajolás, egy fogmosás közbeni mosdókagyló fölé hajolás vagy egy cipőfelvétel is akrobatamutatványnak minősül ilyenkor. Legalább nem kell cirkuszba menni, elszórakoztatod ilyenkor saját magad.

4. Bűntudat nélkül lehet enni. Soha nem néztem, mit eszek és mikor, bár szerencsére nagy zabálási rohamok egyszer sem törtek rám. Talán ennek is köszönhető, hogy mindössze 8 kilót híztam a terhesség alatt. Na meg rengeteg mozogtam. Nem sport volt ez, az első hónapokban a kemény munka mozgatott meg, az utolsókban pedig a rengeteg séta. Egy percig sem bírtam megülni a seggemen, még a szülés előtti napon is pörögtem ezerrel, csak a nap végére fáradtam el.

5. Brutális, ahogy ficánkol a hasadban a baba. Néha persze rúgott akkorákat, hogy kiesett a szemem, de egyébként imádtam ezeket a perceket, isteni érzés! Nyilván tudja az ember, hogy van odabent valaki, de amikor mozognak ezek a csöppségek, tudatosítják az emberben, hogy bizony tényleg léteznek és hamarosan készen állnak a nagy találkozásra.

Az az érzés hiányzik a legjobban, ahogy feküdtem, figyeltem a picurka mozgását és próbáltam kitalálni, épp hol a feje, hol a keze, a lába. :)

Ezért jó szülni (azon kívül, hogy tudod, hamarosan tényleg kisbabád lesz)

1. Rájössz, hogy te vagy a világ legnagyobb csodája. A női test igenis a legtökéletesebb alkotás, ami létezik és a szülés bár természetes folyamat, mégis varázslatos dolog az összes fájdalmával együtt.

2. Rájössz, hogy mindent kibírsz. A vajúdás után nincs az a fájdalom, amitől tartanék. Gondolom, aki eljutott a természetes szülés végéig, még inkább így gondolja. Na persze a császármetszés sem volt kutya, és sajnos tényleg 6 hétig tart, mire az ember igazán felépül belőle. De abszolút kibírható, ahogy innentől kezdve már azt hiszem, minden egyéb fájdalom az életben.

3. Rájössz, hogy a kórház vicces hely is tud lenni. Ha túl vagy a szülés okozta sokkon, és műtéti heggel a hasadon képesnek tartod magad a nevetésre, akkor igazán vidám napok várnak rád. A szobatársaimmal rengeteget nevettünk, ami nagyon sokat segített a fájdalmak és a kórházi légkör elviselésében.

Kórházi idill a picurral

4. Rájössz, hogy a te rokonaid és barátaid a legszuperebbek. Ezúton is köszönöm mindenkinek a sok látogatást, a kedves szavakat és nem utolsósorban a folyamatosan érkező finom falatokat, amik egyaránt megszépítették a bent töltött napjaimat.

5. Rájössz, hogy egy új élet vár rád. A változás pedig jó dolog, mert megzavarja az állóvizet. A szülés és az anyává válás kétségkívül a legnagyobb változás, ami egy nő életében megtörténhet. Én kíváncsian várom, belőlem mit fog még kihozni.

Ezért jó, ha már végre ott a kisbabád

1. Van valaki, aki mindig tökéletesnek lát. Nem számít, hogy zsíros a hajad, vagy karikás a szemed, vagy hogy egész nap a kinyúlt pizsamádban vagy, mert nem volt időd átöltözni. Lesz valaki, akinek mindig, minden körülményben te leszel a legeslegszebb és legeslegjobb az egész világon.

2. Van valaki, akit mindig tökéletesnek látsz. Nem számít, hogy hányszor hányja le a felsőd evés után, hogy hányszor fossa le a kezed peluscsere közben vagy hogy ébren tart egész éjszaka, mert épp fáj valamije vagy csak szimplán unatkozik. Lesz valaki, aki bármikor, bármit megtehet veled, soha nem fogsz tudni haragudni rá.

3. Hmm, az az isteni babaillat. Ha van egy kisbabád, bármikor szippanthatsz belőle, sőt, a világ legszebb mosolyában is minden egyes nap gyönyörködhetsz! Megfizetetlen élmény mindkettő. :)

Ilyen elégedett, vidám feje van kajcsi után

4. Új barátságokat kötsz. Az anyává válással egy új közösség tagja is leszel. Még soha nem maradtam egyedül egy problémámmal sem. Amióta ezt a blogot vezetem, számtalan jobbnál jobb tanácsot kapok rokonoktól, barátoktól, de volt iskolatársaktól, kollégáktól és ismerősöktől is, akik már keresztülmentek azon az úton, amit én még csak most taposok. Köszönöm nekik ezúttal is! :)

5. Ha valaminek, akkor a gyereknek van értelme. Fog-e számítani idővel, hogy hány cikket írtam? Vagy hogy hány oldalt szerkesztettem? Netán az, hogy hány finom italt szolgáltam fel? Vagy hogy hány őrült buliban volt részem életem során? Nem hiszem. Egy gyerek viszont értelmet ad az életnek, legalábbis ezt mondják az okosok. Illetve azt, hogy egy nő akkor lesz élete során a legboldogabb és akkor teljesedik ki igazán, ha anyává válik. Hátha igazuk van, én egyelőre hiszek nekik. :)

Te mondtad már a gyerekednek, hogy baszd meg? Én igen

És most az összes mintaanyuka nyugodtan megbotránkozhat, sőt, lehet hajigálni rám a köveket is, megszoktam már.

Ilyen kis cuki - legalábbis akkor, amikor nem üvölt éppen

Már több mint egy hónapja az életem része a fenti kis picurka, így hát ideje mérleget készíteni. A mérleg egyik serpenyőjében van egy gyönyörűséges kisbaba, akit az égiek hozzám rendeltek valamiért, és akinek a mosolya mindig könnyeket csal a szemembe. A másik serpenyő viszont tele van dühvel és kétségbeeséssel. Soha nem értettem, hogy lehet valaki depressziós szülés után, hiszen ezek a kisbabák a legjobb esetben úgy kerülnek hozzánk, hogy tervezzük, akarjuk, várjuk őket. Na ugye én nem terveztem, nem akartam, nem vártam őt, ezért sokáig aggódtam is, hogy nem leszek jó anyukája. És azt hiszem, a gyanúm beigazolódni látszik, legalábbis sokszor ezt érzem kimerültségemben és tehetetlenségemben. Megkaptam már, hogy önző vagyok, hogy csak magamra gondolok és hogy ideje felnőni, hallgattam már, hogy felesleges idegeskednem, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Mert egy kisbabával igenis nagyon nehéz, főleg, ha hasfájós, mint az én kisbogaram.

Egy átlagos nap az első hónapból

Lini felkel, és kezdődik a móka. Pelust cserélek, etetek, büfiztetek, altatok. Az esetek 10%-ában. Az esetek 90%-ában Lini sírva kel. Pelust cserélek, etetek, büfiztetek, altatok, de sehogy nem sikerül, mert Lini üvölt, mint a sakál. Fáj a hasa. Jönnek a görcsök egymás után és én tehetetlen vagyok. Nyugtatom, beszélek hozzá, énekelek neki, jobb vállamra teszem, bal vállamra teszem, az ölembe veszem, ringatom, sétálok vele, babakocsiban tologatom, babahintában nyugtatgatom, cumiztatom, tornáztatom. Nem szűnik a sírás.
Tovább nyugtatom, beszélek hozzá, énekelek neki, jobb vállamra teszem, bal vállamra teszem, az ölembe veszem, ringatom, sétálok vele, babakocsiban tologatom, babahintában nyugtatgatom, cumiztatom, tornáztatom. És ez megy órákon keresztül. Volt olyan nap, hogy este 9-től reggel 9-ig ez volt a program, úgy, hogy közben egy percet sem aludt a szentem. Volt, hogy hajnal 4-től délután 2-ig csináltuk ezt. Persze közben én nem eszek, nem iszok, nem megyek vécére, nem mosok fogat, nem fürdök. Volt, hogy már vele együtt sírtam a tehetetlenségtől, volt, hogy a kimerültségtől bizony beszóltam neki: "hagyd már abba, baszd meg!". Nyilván ezt az ember utólag bánja, hiszen ez a kis fél méteres teremtmény nem tehet róla, hogy görcsök kínozzák, de az anyukák sem tehetnek arról, hogy a napi 2x2 óra alvás bizony nem elég nekik. Nálam a rekord az volt, amikor 24 óra alatt mindössze egyet sikerült aludnom, a fennmaradóban a kislányomat ringattam, simogattam még álmában is.

Ez a kisbéka póz nyugtatja meg csak sokszor a fájó pociját

Mondják, hogy a friss anyukák 6 hétig pihenjenek: egyenek, igyanak, aludjanak sokat. Mégis hogyan? Volt, hogy délután kettőkor jutottam el odáig, hogy egyek valamit, persze úgy, hogy az egyik karomban a gyerek pihent, a másikkal próbáltam kiszedni a hűtőből a kaját, megmelegíteni, majd állva fél kézzel bekanalazni. És én még szerencsés vagyok, mert van mit bekanalaznom, hiszen többnyire az anyukám főz nekem. Mit csinál, aki totál egyedül van? Hogy intézi a bevásárlást, a főzést? Dolgoztam már jó pár helyen életemben, de abban biztos vagyok, hogy az anyaságtól keményebb munka nincs a világon. És én még csak egy hónapja csinálom. Nagyon sokszor estem már kétségbe, szegény anyukám már kétszer is meghallgatta, hogy képtelen vagyok erre a feladatra, hogy nem nekem való az anyaság, hogy nem bírom tovább. Kegyetlen érzés, hogy itt van valaki, akit rád bíztak, csak te tudsz neki segíteni, de sehogy sem sikerül. És ehhez a gyötrő érzéshez jön, hogy rohadt fáradt vagy, hogy egy hónapja nem láttál már mást, csak a ház négy falát, hogy az egyetlen kikapcsolódás az, hogy este néha bambulhatsz egy-két órácskát a tévé előtt, hacsak nem dőlsz ki egy másodperc töredéke alatt a kimerültségtől.

Mindenki túlélte

Ez az egy vigasztal. Azt mondják, a hasfájás is elmúlik egyszer, csak türelmesnek kell lenni. Na ebből van nekem kevés, soha nem voltam az a türelmes típus. De szerencsére úgy egy hete már sokkal jobb a helyzet, talán tényleg a javulás útjára léptünk Linivel, bár gyanítom, a cseppek is segítenek, amit a doktornéni ajánlott neki. Ami még erőt ad, az a kisbabás rokonok, barátok támogatása. Ők mind keresztülmentek már ezen, és valamennyire segít, hogy látom, ők is túlélték. Kapok tőlük tippeket rendesen, közöttük van olyan, aki ha dühös, lerakja a gyereket, átmegy a lakás másik helyiségébe és üvölt egy nagyot. Van olyan, aki átadja a babát az anyukájának/párjának és sétál egyet az utcán. Van olyan, aki hozzám hasonló balgaságot csinál: káromkodik egyet, akár a babát is szidja. Vele viccesen megjegyeztük, hogy bizony mi vagyunk az egyetlenek, akik mondhatják a gyereküknek, hogy a kurvaaanyád. Igen, az anyukák nem csak rózsaszín felhőn üldögélő, mindig mosolygós angyalok, hanem bizony néha elszabadulnak az indulataik. De szerintem ez így normális, még ha nem is túl szép dolog. És hogy ezt miért nem mondja el senki? Fogalmam sincs.

Érdekes, de amíg nem volt gyerekem, addig egyik kisbabás barátnőm sem mesélt a negatívumokról, csak azóta osztják meg velem a problémákat és azt, hogy bizony ők sem tökéletesek, amióta én is bekerültem ebbe a különleges, fájdalmakkal és szépségekkel teli klubba, az anyukák klubjába. Remélem, hamarosan eljön az idő, hogy számomra is több szépséggel fog járni az anyaság, és többnek fogom érezni magam, mint egy rabszolga, hiszen ha boldog a mama, boldog a baba is. És én azt akarom, hogy ez az égi tünemény a legboldogabb legyen a világon, hiszen azok után, amin keresztülment, nagyon megérdemli.

Végezetül itt egy pár másodperces kis videó, hogy azok is láthassák a Csodabébit, akik még nem találkoztak vele személyesen (és persze érdekli őket). Ugye milyen kis édes? :)

"Csodálatos szülésed lesz" - jósolta a nagynéném. Hát nem lett...

Sokan várják már tőlem a beszámolót, úgyhogy fáradtság ide vagy oda, erőt vettem most magamon, hogy megoszthassam végre veletek, mi történt életem legfontosabb napján, 2014. december 31-én. :) Aki azt várja, hogy ódákat fogok zengeni a szülés szépségeiről, az inkább most hagyja abba az olvasást, mert nem fogom ezt tenni. Pedig én is azt hittem, sima menet lesz. De nem.

A kis Grimaszmanóért persze megérte a fájdalom

Végig pozitívan álltam a szüléshez, készítettem a lelkemet és a testemet is a nagy napra. Elolvastam a világ összes cikkét és fórumát, rögzítettem a fejemben a látott képeket, gyakoroltam a légzéstechnikákat, vettem jógaleckéket a neten, lelkesen ittam a málnalevél teát, szedtem a homeós bogyókat, és a babával is megbeszéltem a dolgokat, hogy tényleg minden tökéletes legyen. De sajnos nem lett az. Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket, és később már csak a jóra fogok emlékezni. Hát nagyon remélem, mert még most is elfog a rosszullét, ha visszagondolok arra a mintegy 16 órás vajúdásra. Lehet, hogy másképp gondolnám, ha a végén meg tudom szülni a kislányomat, de így csak a végeláthatatlan, leírhatatlan fájdalomra tudok visszaemlékezni. Megváltást jelentett számomra, amikor 16 óra elteltével közölték: irány a műtő. Mint kiderült, a köldökzsinór is rá volt tekeredve a baba nyakára, ezért így utólag még kevésbé bánom, hogy így alakult. Egyébként már az elején sejthettem volna, hogy nem lesz egyszerű ez a szülés, pedig viccesen indult, úgy, mint a filmekben.

Elfolyt a magzatvíz

A szülést megelőző napon még orvosi vizsgálaton voltam, autókáztam, vásároltam, csavarogtam, semmi jele nem volt annak, hogy itt bizony hamarosan szülés (vagy mi) lesz. Aztán éjfél körül lefeküdtem aludni, egy óra múlva pedig arra keltem, hogy vizes alattam a lepedő. A magzatvíz csak folyt és folyt, sehogy nem akart elállni, már összevizeztem mindent. Még felöltözni sem tudtam, mert szünet nélkül folyt ki belőlem a víz, én pedig csak nevettem és nevettem. Anyukám persze tiszta ideg lett, soha nem felejtem el, ahogy nekem mondogatja: "nyugiiii, nyugiiiii.... nyugi, nyugi, nyugi, nyugi!!!". "Anya, te nyugodj meg, én jól vagyok" - feleltem én és csak nevettem tovább, mert már az egész szobában állt a víz.

A kórházba vezető úton azt fontolgattam, átveszem anya helyét a kormánynál, mert szegénykém tényleg nagyon stresszes volt. Nekem addig a pillanatig semmi problémám nem akadt, amíg be nem kötötték a szülőszobán az infúziót. Vagyis amíg próbálták bekötni. Egy rendkívül tehetséges nővérke két vénámat szúrta félre. A másodiknál már csillagokat láttam, és szinte rákiabáltam, hogy ezt azonnal hagyja abba, mert már az egész karom lezsibbadt. Na ekkor estem kétségbe: itt fogok gyereket szülni, amikor még a vénámat sem találják meg? Korábban számtalan alkalommal adtam vért, szuper erős vénáim vannak, nem értettem, hogy lehet így bénázni.

Egy héttel a szülés után még mindig így nézett ki az egyik vénám és környéke

Ekkor már sejthettem volna, hogy ha így kezdődik, nem lesz egyszerű menet... Aztán csak teltek-múltak az órák. Az első tíz még meg sem kottyant, sőt, két oxitocint is bekötöttek nekem, hogy erősítsenek kicsit a fájásaimon. Az utolsó hat óra maga volt a pokol, sajnos tényleg rossz visszagondolni rá, ezért nem is nagyon szeretnék róla bővebben írni.

A császármetszés

Ahogy már írtam, tényleg megváltásnak éreztem, amikor közölték, irány a műtő. Viszont beugrott, mi történt novemberben az egyik kismamával a kórházban, aki ikreket hordott a szíve alatt és programozott császár várt rá. Szegénynek rosszul adták be az epidurálist, végigüvöltötte a fájdalomtól a műtétet, majd sokkot kapott és majdnem elvérzett. :( Én nem akarom bántani a nyíregyházi kórházat, de egyszerűen elképesztő, amik itt történnek. Elég csak arra gondolnom, hogy engem is majdnem felvágtak 32 hetes terhesen, mert azt hitték, a babának van baja, pedig csak a vesém volt begyulladva.... Na de szerencsére én egy ügyes altatóorvost fogtam ki (hihetetlen, hogy ennek örülni kell amúgy), aki fájdalommentesen adta be nekem az érzéstelenítőt, ráadásul az egész műtét alatt a fejem mellett állt és folyamatosan sorolta, éppen mi történik, hol vágnak, mit csinálnak, mit lát a babából. 10 perccel később már a fejem mellé tették a kis Csodabébit, hogy megpuszilhassam, aztán vitték is tovább.

Az első fotó, amit készítettem a kis Csillagszeműről az őrzőben a műtét után

Sokan kérdezték, mit éreztem, amikor először megláttam a kislányomat. Könnyekig hatódtam, igaz? Talán a fáradság tette vagy talán az, hogy nem természetes úton született a kis Bébibogyó, de én nem sírtam el magam. Egyszerűen csak néztem a kislányomat és még mindig hihetetlen volt számomra, hogy ő tényleg belőlem van és létezik. Pedig létezik, immár lassan három hete. :)

Hihetetlen a női test, egyszerűen csoda, hogy életet tud adni. A többi változáson pedig szintén csak ámulok, egyszerűen tényleg minden olyan precízen ki van találva rajtunk. Gondolok például arra, ahogy a kisbaba ösztönösen rácuppan az anyuka melleire, szopja a semmit, ami aztán idővel mégis meghozza a várva várt tejcsit. Vagy arra, ahogy szoptatás közben szabályosan érezni lehet, ahogy húzódik össze a méh. Izgalmas és csodálatos apró dolgok ezek, örülök, hogy megtapasztalhattam őket.

És amiért mégis jó szívvel gondolok vissza a kórházra

Egyrészt nyilván azért, mert itt kaptam meg életem legnagyobb ajándékát, másrészt viszont a szülést követő napokat kifejezetten élveztem. Persze rohadtul fájt a seb, akit műtöttek már, az tudja, hogy milyen kegyetlen érzés ilyenkor felülni, felállni és járni. Szerencsére azonban akadt egy-két jó fej szobatárs, akikkel együtt tudtunk nevetni a bénázásokon. Azt pedig még álmomban sem gondoltam, hogy egyszer tiszta szívemből gratulálok egy felnőtt nőnek, sőt, meg is tapsolom, amiért sikerült 3 nap után kakilnia, ahogy azt sem, hogy egyszer még női mellet fogok fogdosni egy kórteremben. Igen, ilyen is volt :D Egy szintén első babás anyukával két napig figyeltük egymás melleit, kinek hogy durrannak be. "Nézd már meg, a tiéd is ugyanilyen kemény?" - az ilyen, és ehhez hasonló perverz kérdések százai töltötték ki a kórházban töltött időnk nagy részét, és közben volt, hogy már könnyesre nevettük a szemünket. 

A kedvenc kórházas fotóm Liniről, egy naposan már így vigyorgott és pózolt a kis huncut

A legjobb persze az egészben, hogy tényleg egy csoda történt velem, hiszen életet adhattam egy aprócska kis lénynek. Az egész terhességet csodának gondoltam mindig, pedig az igazi varázslat még csak most kezdődött el.

Nagy fejű, vérző, végtag nélküli gyerekekkel álmodok

Még úgy másfél-két hét van hátra a szülésig. Gondolom, nem meglepő, hogy lassan már semmi más nem foglalkoztat, csak hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz a picur, rendben lesz-e vele minden. Talán ezért is van, hogy horrorfilmbe illő jelenetek kísértenek éjjel.

Nagyjából minden másnap felébredek az éjszaka közepén, mondjuk úgy 2 óra magasságában, és onnantól kezdve 2-3 órát ébren virrasztok. Rohadt idegesítő, de úgy vagyok vele, hogy a pici már biztos az éjszakai etetésekre készít fel ezzel is. Anyukámra persze mindig a frászt hozom. Általában egyébként is hajnali 4 óra körül kel, és amikor meglátja, hogy ég a szobámban a villany, úrrá lesz rajta a pánik, mert hogy akkor már most biztos menni kell. De nem, nem kell menni sehová (még), pusztán az álmatlanság kínoz. Amit már elfogadtam, a gyötrő álmokat viszont nem.

Rettenetesek dolgokat álmodok. Persze mindig a babával. Van, hogy nincs keze vagy lába. Van, hogy egyik sem, csak egy véres csonk a csöppnyi teste. Van, hogy a feje hatalmas, az orra pedig olyan picike, mint egy manónak. Van, hogy Down-szindrómás, van, hogy pusztán csak nagyon csúnya. Emlékszem, mikor az utóbbit álmodtam, álmomban megjegyeztem a barátnőmnek, hogy "Hááát, szegény gyerek az apjára ütött". Jó fej voltam, mi? :)

Pedig mindene megvan, ez egy UH kép a kis ficánkoló lábacskáiról.

A múlt éjszaka azonban mindent vitt. Álmomban otthon voltam, tettem a dolgom, ahogy máskor is napközben. Aztán minden előjel nélkül egyszer csak beindult a szülés, de nem is akárhogy, már kint is volt a gyerekem feje, úgy tartottam a kezemmel, hogy ki ne csússzon. Gyorsan hívtam a mentőket, de ők nagyon sokat késtek. A hasam elkezdett szétrepedni, nem bírtam már összefogni a kezeimmel, és kijött belőle egy gyerek. Vagyis csak egy gyerekfej. Egy halott gyerekfej. A teste további részét már a mentősök szedték ki belőlem. Lábai nem voltak, a karjai helyén is csak csökevényeket láttam. És ő volt az én kisbabám. Egy gyönyörű, élettelen kisbaba végtagok nélkül. Kérdeztem a mentősöket, hogy mikor halt meg, hiszen előző nap az ultrahangon és a szívhangvizsgálaton még minden rendben volt (ez tényleg így van, épp tegnap voltam). Azt felelték, valamikor hajnali 3 körül. Ekkor ébredtem fel. Először nem mertem ránézni az órára, de aztán csak megtettem. Amikor megláttam, hogy valóban 3 óra körül van, majdnem elsírtam magam. Legszívesebben berohantam volna a kórházba, hogy azonnal nézzék meg, minden rendben van-e velem, de egy álom miatt max. hülyének néznének, nem pedig aggódó kismamának.

Körülbelül egy óra telt el, mire megmozdult a csodabébi a hasamban a rémálom után. Könnyekkel küszködve köszöntem meg neki.

Rémálom a szülőszobán

Egy hete és egy napja, hogy kórházban fekszem. És ha az utolsó pillanatban nem jön egy csodadoktor, akkor ma lenne egy egyhetes és egynapos koraszülött kislányom.

Egy héttel és néhány nappal ezelőtt lázas lettem, és sehogy nem akart elmúlni. Nem volt magas láz, 38.7 fölé egyszer sem ment, de nem akart megszűnni, ezért egy idő után a sürgősségin kötöttünk ki múlt hét kedden hajnalban. Onnan egyenes út vezetett a szülőszobáig. Rögtön infúzióra kötöttek és elkezdték figyelni a baba szívhangját, ami egyre magasabb értékeket mutatott, ahogy a lázam is folyamatosan feljebb és feljebb kúszott.

Hosszú órákon át tartott a megfigyelés, a bal karomba csöpögtették az infúziót, a jobb karomból vért vettek, a katéteren keresztül vizeletet nyertek, a baba szívhangját figyelő gép pedig egyre ütemesebben vert. Szakadt rólam a verejték, már szinte azt sem tudtam, hol vagyok, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy fiatal orvos, és közölte: mindent megpróbáltak, de nincs más megoldás, ki kell venni a babát a láztól égő testemből, mert valószínűleg fertőzést kapott és kint többet tehetnek érte, mint odabent. Csak folyt a könny a szememből, néztem a világ leghelyesebb orvosának a szemébe, és nem hittem el, amit mond, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "ne, kérem, ne". A 32. hétben jártam, a kisbabám épp, hogy elérte a 2 kilós súlyt, egyszerűen még nem volt itt az ideje. A doktor csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel, és biztosított, hogy mindent meg fog tenni értünk, de most egyszerűen nincs más választásom, készüljek fel valahogy lelkileg, fél órám van az operációig.

A kis rózsaszín karkötőt a műtét alatt kellett volna viselnem. Azóta sem vettem le, majd ha végleg elmúlik a veszély

Borzalmas fél óra állt előttem, nem kívánom senkinek. Zokogva hívtam fel azt a néhány embert, akinek erről tudnia kellett, majd teljesen összeomlottam. Valahogy megszűnt a világ létezni. Azt éreztem, hogy mindennek vége, hogy ami velem történik, az egyszerűen nem létezik, nincs. Csak feküdtem, folyt a könnyem és tehetetlen voltam. Aztán közölte az orvosom, hogy kicsit várnunk kell a koraszülött mentőre, mert az épp Kisvárdán van, anélkül pedig nem tudnak engem sem műteni, mert azzal fogják átszállítani a babát a műtét után a koraszülött osztályra. Azóta kiderült, az egyik szobatársamért ment az a koraszülött autó, aki ikreket várva feküdt a kisvárdai kórházban 30 hetes terhesen, de keringési zavarok léptek fel, ezért rá is operáció várt. Azóta is beszéljük, hogy a csodaorvos három kisbabát mentett meg aznap délelőtt, mert végül szerencsére őt sem kellett megműteni. Nyertem egy órát, ami épp elég volt arra, hogy dr. Orosz László főorvos úr, a csodadoktor úgy döntsön, nem engedélyezi a műtétet, amíg nem lát egy ultrahangot ő maga. Soha életemben nem éreztem még késztetést arra, hogy valakinek kezet csókoljak, de vele legszívesebben megtettem volna, amikor közölte: itt bizony ma nem lesz műtét, sőt, még holnap sem és azután sem: amíg csak lehet, hadd fejlődjön az a pici baba a hasamban, ott van a helye, nem kint. Az ultrahangon derült ki, hogy a vesém van begyulladva, az okozza a lázat, ami a kisbabám szívhangját ennyire befolyásolja. "Magát fogjuk meggyógyítani, a babát pedig hagyjuk fejlődni, ráér még" - nyugtatott az orvos, akinek azóta is imába foglalom a nevét.

Ez történt egy héttel és egy nappal ezelőtt. Azóta a kórházi ágyat nyomom, a vénáim már alig bírják a sok tűszúrást, de nem bánom, szurkáljanak, ahányszor csak kell, csak a csodabébi hadd maradjon még egy kicsit.

+10 - és ez nem a terhességem alatt felszedett kilóim száma

Tegnap este nagyon kiakadtam. Sejtettem, hogy nem a bien-es sztori lesz az utolsó, amikor negatív kritikát kapok, de ez most nagyon rosszul érintett. És muszáj kiírnom magamból, hogy picit megkönnyebbüljek.

Tartozom még egy sokkoló vallomással. Legalábbis másokat sokkolni szokott a tény, hogy a gyerekem apja 10 évvel fiatalabb nálam. Igen, én is soknak tartom ezt a korkülönbséget, ezért sem akartam belekezdeni a dologba, és ezért tartott szegénynek hosszú hetekbe, mire meghódított engem. Kint, Cipruson egyébként ez soha nem számított, soha senki nem bántott minket emiatt, sőt, a barátaink, a munkatársaink és a főnökeink örültek, hogy boldogok vagyunk együtt.

2013.06.06. Limassol, Ciprus. Itt és így kezdődött minden. Egy buli után valahogy elfogytak az emberek mellőlünk, és csak mi ketten vártuk meg a napfelkeltét.

Valami olyat kaptunk kint egymástól, amit más nem adhatott meg. Hiába ugráltak körülötte a kiscsajok és hiába álltak sorban a kegyeimért a ciprusi férfiak, nem érdekelt minket más.

Na itthon teljesen más a helyzet, főleg most, hogy lesz egy közös gyerekünk. Akit egyébként ugye nem terveztünk. Mi csak együtt akartunk járni, élvezni az életet és azt az örömöt, amit egymástól kaptunk odakint, a Szerelem szigetén. Itthon azonban minden megváltozott, valahogy véget ért az álomszerű boldogság közöttünk, ahogy azt sokan előre meg is jósolták. Még mindig vallom, hogy nem én változtam, hanem ő, de ebbe ne menjünk bele, a múlt az múlt, most pedig most van. A lényeg, hogy fájó szívvel, de szakítanom kellett, belátni, hogy a 10 év az tényleg 10 év, jobb, ha nem áltatjuk magunkat, máshogy látjuk a dolgokat és azt, hogy miről szól egy párkapcsolat. Erre eltelik néhány hónap, és kiderül, terhes vagyok. Tőle. Attól, akitől nem akartam gyereket, akit úgy könyveltem el, hogy életem legőrültebb és legboldogabb nyara volt, semmi több és akivel meg akartam szakítani minden kapcsolatot. Erre tessék... :)

A közös magyar és görög barátaink szerint ez a sorsunk, ez a bébi azért fogant meg, hogy adjon nekünk egy új esélyt. Én azért nem látom ilyen rózsaszínben a dolgokat, nem gondolom, hogy mostantól boldogan élünk, míg meg nem halunk, viszont egy szavam sem lehet, mert az apuka csodálatosan reagálta le ezt a terhességet, le a kalappal előtte. Nem így a barátai és a rokonai. (Tisztelet a kivételnek.) Tegnap este tudtam meg, hogy ők csak egy "vén" 30 éves nőt látnak bennem, aki kihasználta a szegény 20 éves kisfiút és még talán át is verte, hogy gyereket csináltasson magának, aztán pedig jól lehúzza őt. Az agyam eldobom néha az embereken. Mi jöhet még? Én vagyok a hülye, hogy próbálom mindenben és mindenkiben a jót keresni? Egy barátom szerint naiv vagyok, és az élet nem így működik, de szerintem meg pont olyan az élet, amilyenné mi tesszük.

Én ebben a tíz év korkülönbségben is megtalálom a jót. Szegény anyukámat három dologgal szoktam nyugtatni:
1. olyanok vagyunk az apukával, mint a sztárok, a sztárvilágban meg sem kottyan röpke 10 év
2. majd lesz, aki elkíséri bulizni a kamaszodó lányunkat
3. ha én meghalok, egy jó darabig még lesz egy szülője a lányunknak
Na gondolhatjátok, hogy megnyugtattam, főleg az utolsó érvemmel.

Nagyon sokan kérdeznek az apukáról, ezért egy picit írok még róla. Fiatal kora ellenére érettebben nem is viselkedhetne, nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen erős és stabil. Amikor elmondtam neki, hogy beigazolódott a gyanú és tényleg lesz egy közös gyerekünk, azzal kezdtem, hogy semmit nem várok tőle. Mondtam, hogy ha részt akar venni a dologban, akkor természetesen részt vehet, de ha más tervei vannak, azt is megértem. Tudom, hogy be akarta járni még a világot, hogy tanuljon és dolgozzon, hogy kiteljesedhessen a szakmájában. Biztosítottam, hogy én nem fogom ebben visszatartani, sőt, támogatni fogom, ahogy korábban is mindig támogattam őt mindenben. De neki esze ágában sincs távol lenni tőlem és a születendő gyermekünktől. Amiért nagyon hálás vagyok neki. És jobban szeretem, mint eddig valaha.

Csókoltatom a bien.hu olvasóit!

Nem terveztem folytatni a blogot, inkább csak azért írtam meg a sztorimat, hogy az ismerőseimnek tényleg ne kelljen egyesével elmesélnem, mi hogyan történt. Szerencsére sokan ismernek és szeretnek, ezért egyértelmű volt számomra, hogy kíváncsiak lesznek, és így volt a leggyorsabb, legegyszerűbb a tájékoztatás.

Mint egykori online szerkesztő, nagyon jól tudom, mire harapnak az olvasók, ezért egyáltalán nem lepődtem meg, amikor volt kolléganőm megkérdezte, közölheti-e a történetemet oldalán egy interjú formájában. Sejtettem, hogy kapok majd hideget-meleget, azt viszont nagyon szomorúnak tartom, hogy ennyi rosszindulatú ember - és főleg nő - él ebben az országban. (A hozzászólásokat azóta törölte a főszerkesztő hölgy. Gondolom, egyrészt engem akart kímélni, másrészt pedig nem akarta, hogy ennyi aljasság borítsa el az egyébként szép és igényes oldalt.)

Sajnos a kommenteket nem láttam, mert aznap, amikor megjelent a cikk, épp az ágyat nyomtam 39 fokos lázzal. Már amikor nem a vécécsészét ölelgettem. A nagyon okos, terhességről mindent tudó nőknek üzenem, képzeljék, még ez sem az állapotom miatt volt, hanem egy vírus okozta. Bármilyen hihetetlen, valóban nem volt jele a terhességemnek, se hasfájás, se hányás, se émelygés, se rosszullét, semmi. Kivéve persze a menstruáció kimaradását, amit ahogy korábban írtam, szintén másra tudtam fogni. Abban igaza van mindenkinek, hogy el kellett volna mennem orvoshoz, vállalom, hogy ez valóban nagy hiba, felelőtlenség volt. De úgy voltam vele, majd helyrejön a dolog, ahogy azelőtt is helyrejött. Hibáztam, tudom, de könyörgöm, ezért már hülye kurva vagyok? Na ne! :) Örülök, hogy ennyi tökéletes ember él ebben az országban, én nem tartozom közéjük. És akkor mi van? Képzeljétek, nem vagyok egyedül!

Figyelem, szexi fotó következik! :D Csak azért, hogy lássátok, ilyen voltam 5 hónapos terhesen. Soha nem voltam egy modell alkat, talán ezért sem tűnt fel a változás, a fene tudja. Úgy nézek ki rajta, mint aki 5 hónapos terhes? Inkább, mint egy jóllakott napközis. A kép szeptember első napjaiban készült Cipruson.

Nagyon sokan írtak nekem a blogom és a cikk megjelenése óta, ismerősök és ismeretlenek egyaránt, akik megosztották velem saját terhességük történetét. Volt olyan, aki fogamzásgátlót szedett, és úgy esett teherbe. Volt olyan, akik szinte végig menstruált a terhessége alatt, volt, aki "csak" a 18. hétig. Igen, ilyen érdekesen működik a női test, ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálunk még egy terhességre is. Írt egy lány, aki 7 hónapos terhesen jött haza külföldről, kint egyszer sem járt orvosnál. Felelőtlen volt? Igen. Tökéletes babát szült? Hála az égnek igen. Eszembe jutott ismeretlenként leüvölteni a fejét? Dehogyis.

Sajnos még mindig ott tartunk, hogy könnyebb a másikat szidni, mint bátorítani, pedig pont az elesetteknek van a legkevésbé szükségük arra, hogy még jobban beléjük rúgjanak. Engem nem kell félteni, mindig is hidegen hagyott a számomra ismeretlen emberek véleménye, de talán másokat rosszul érinthet a dolog. Éppen ezért üzenem a hozzám hasonló "hülye kurváknak" és "buta libáknak", hogy nekem bármikor írhatnak, én nagyon szívesen meghallgatom és támogatom őket. Vár ránk elég nehézség az életben a rosszindulatú szájhősök nélkül is.

Ha van kedvetek, olvassátok el tempty blogját is a témáról!